Az Előítélet

Péntek este volt Bayvilleben, ami nem mást jelentett, minthogy az X-ek éppen az asztalnál ültek és vacsoráztak. Kurt és Kitty "történetesen" az asztal két végén folalt helyet. Egy ideig csend volt, így Scott megpróbált beindítani egy témát. 
-Szóval... ki érzi úgy, hogy nem olyan lett a vizsgaeredménye, mint amit várt? 
-Jól- Mindenki így gondolta, kivéve Kittyt. Egy ideig habozott, majd ő is csatlakozott a többiekhez. 
-Te?- kérdezte Kurt meglepődve.- Miért aggódsz?- majd elkezdte utánozni- Jaj ne! Egy mondattal kevesebbet írtam. mint amit tanultam Einstein relativitás elméletéről! 
Kuncogás hallatszott az asztal minden részéből és még a professzor is elmosolyodott. 
-Ez nem volt vicces!- vágott vissza Kitty. 
-Jaj, Kitty, nyugi. Ne szörnyedj már el mindenen! 
-Minek neveztél? 
-Én aztán semminek. 
-Szörnynek neveztél! 
-Nem igaz! 
-Máshol is ronthatod a levegőt, te cirkuszi mutatványos torzszülött! 
Kurt felpattant és mindkét kezével az asztalra csapott. 
-Szívd vissza! 
-Nem! Te kezted! 
-Én nem kezdtem el semmit! 
-De igen! 
-Még ha így is volt, nem én folytattam. 
Erre Kitty is felpattant. 
-Tudod, mi vagy te? Egy illetlen, önfejű, tapintatlan, goromba, másokkal nem törödő, gyűlölt torzszülötte a természetnek. 
Mikor befejezte, Kitty visszahuppant a székébe. Kurt, bár állva maradt, testtartása kicsit lelanyhult, és egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából. 
-Ha így gondolod, akkor *BAMF* 
-Ez aztán igazán goromba volt. 
Jean hirtelen átváltott "törődő üzemmódba". 
-Kitty, van fogalmad róla, hogy... 
-Ami megtörtént, megtörtént. Nem lehet rajta változtatni. 
-De professzor... 
-Megbocsátotok egy percre? 
Mindenki az asztal végén ülő Vadócra nézett. 
-Mivan?Ja már értem!Persze!
-Köszönöm. 

Kurt szobájában....

Bár arcát a párnába temette, még így is hallotta az ajtócsikorgást, majd a lépéseket, majd ráült az ágyára és rátette Kurt vállára a kezét. Kurt felnézett a mögötte ülő Vadócra. 
-Szerencsésnek mondhatod magad. 
-Ugyan miért? 
-Neked legalább nem kell megosztanod vele a szobádat. 
Kurt elmosolyodott. 
-Gondolj bele: ha nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagy, ő bánja. 
Nem tudja, mit veszít ezzel. 
Vadóc rámosolygott Kurtre. Fura volt mégis megnyugtató. 
-Köszi Vadóc. 
A lány fellált és kiment az erkélyre. Kurt mellé teleportált. Vadóc szólalt meg először. 
-Gyönyörű telihold, nem? 
Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. 
-Igen. 
Ezt hátborzongató, mégis békés csend követte. Egy vissza-visszajáró hideg szellő fújt odakint. 
-Egy kicsit hideg van. 
-Fázol? 
Kurt odasétált Vadóchoz és elkezdte dörzsölni a vállát, hogy felmelegítse. 
-Mmmm.... 
Kurt rámosolygott. 
-Jobb? 
-Persze. Kösz. 
-Akkor jó. Bent valamivel melegebb van. 
-Neked mindegy,nem? 
Kurt épp csak egy pillanatra nevette el magát. 
-Szerintem Kitty problémája is ez. Nem tudja elfogadni, hogy... így nézek ki. 
-Sose ítélj meg egy könyvet a borítójáról! 
-Bárcsak ilyenek lennének az emberek. 
-De nem így van. 
-Téged is? 
-Az alapján ítélnek meg, hogy hogy öltözködöm, és mit ne mondjak, elég fura az ízlésem. 
-És nem tudsz semmit tenni ellene. 
-Úgy látszik vannak közös vonásaink. 
-Tessék? 
-Nem tudjuk megváltoztatni a kinézetünket; egyikünk sem kedveli Kittyt igazán... 
Kurt elnevette magát. Ez már egy igazi Kurt-ös nevetés volt. 
-Tudod mit Kurt? 
-Mit? 
-Nem értem, Kitty miért nem tudja elfogadni a kinézetedet. Pedig milyen régóta ismeritek egymást? 8 hónapja? 
-Én tudom az okát. 
-Akkor miért? 
-Próbál olyan normális maradni, amilyen csak tud. Nem akarta otthagyni a tökéletesen normális világát. Nem hibáztatom érte. 
-Akkor ezért. 
-Nem egészen. Az a problémája, hogy nem tudja elfogadni a változásokat.

A Konyhában

-Mi a fene bajod van?! 
Jeant még a csukott ajtón keresztül is lehetett hallani. 
-Hogy érted, hogy az ÉN bajom? 
-Kurtnek így is van elég problémája, és ami végképp nem hiányzik neki, az az, hogy valaki hozzátegyen. Főleg te. 
-Nekem is van épp elég problémám, nekem meg arra nincs szükségem, hogy te tegyél hozzá. 
-Nagyon szemtelen vagy, tudsz róla? 
-Igen. és nagyon örülnék neki, ha nem ütnéd bele mindenbe az orrod. 
-Hú, valakinek nyugtatóra van szüksége! 
-Nem ez az én gondom, hanem te! Nincs semmi bajom Kurttel, egyszerűen csak nem kedvelem. Ennyi. 
-Akkor mondd ezt a szemébe! 
Jean kiviharzoot a szobából és erősen becsapta maga mögött az ajtót. 
-Azt mondta, hogy tegyem meg, hát meg is teszem.- gondolta Kitty útban Kurt szobája felé. 
-De miért ilyen nehéz? 
Először habozott, de végül rátette kezét a kilincsre és elfordította. Az ajtó lassan kinyílt és Kitty majdnem belement Vadócba. 
-Légy kedves!- mondta és félrelépett, hogy Kitty be tudjon menni. 
-Csend legyen Vadóc! 
-Kihez beszélsz? 
Kitty az erkély felé nézett Kurt hangja irányába, aki éppen a korlátra könyökölt és bámulta a káprázatos teliholdat. 
-Befejezted? 
-Mit? 
-A hold megugatását. Végeztél vele vagy még el sem kezdted? 
*BAMF* 
-Ezt igazán... 
Megállt a mondat közepén, mintha elfelejtette volna, mit akar mondani, majd folytatta, mint akinek eszébe jutott. 
-...megérdemelte. Így is épp elég fura. Nem segít semmit, ha csak bámulja a holdat. 
Kitty megvárta míg elszáll a füst, ami Kurt teleportálása után maradt. 
Megfordult és felnézett az égre. 
-Mostmár látom, mit bámult annyira. 
Ott állt nyugalomban, hagyva, hogy a holdfény ráhulljon, mikor elfojtott zokogást hallott magy felett. Körülnézett, de nem látott senkit. 
-Ki van ott? 
Nem jött válasz, csak a zokogás maradt abba. Kitty elhagyta Kurt szobáját és egyenesen a professzorhoz sietett. 

A könyvtárban...

-Professzor, tudja, úgy értem meg tuná mondani, hol van Kurt? 
-Várj egy percet. 
Rátette mindkét kezéröl a mutató és a középsö ujját a halántékára és becsukta a szemét, majd pár másodperc múlva kinyitotta és ránézett Kittyre. 
-Szóval, hol van? 
-A tetőn. 
-Mit keres odafenn? 
-Miért érdekel, ő csak egy torzszülött, emlékszel?- mondta a professzor és elhagyta a szobát. 
-Igen. Emlékszem.- dörmögte Kitty, majd ő is elment. 

A tetőn...

Kurt a tetőn ült arccal a hold felé, a térdét felhúzva a mellkasához. Mikor hallotta, hogy valaki közeledik mögötte, a fejét ráhajtotta a karjára, hogy ne látszódjon az arca, majd valaki leült mellé. 
-Akármit is akarsz mondani, Kitty, mondd és legyünk túl rajta. 
Kitty éppen szólni akart, de mikor kinyitotta száját, nem jött ki rajta egy hang sem. 
-Öhm...én...öhm gyönyörű telihold, nem? 
-Nem ezt akartad mondani, igaz? 
Kitty nem válaszolt, csak ült csendben. 
-Sajnálom, amit rólad meg a hold megugatásáról mondtam. Csak nem is tudom... 
-Nem tudtál uralkodni magadon?- fejezte be helyette. 
-Hát igen. Valami ilyesmi. 
Most ismét csend következett, de ez nem olyan volt, mint Vadóc csöndje. Ez különös üresség nyugtalanító volt, mintha előre látna valamit. 
"Miért kértem bocsánatot?- gondolta Kitty.- Nem ezt akartam tenni. De olyan törékenynek látszik. Mintha egyetlen rossz szó összetörné. 
Amióta csak ismerem úgy viselkedtem vele, mint egy goromba... tapintatlan... másokkal nem törődő... illetlen alak." 
Hirtelen egy hűvös szellö fújt rájuk, amitől Kitty elkezdett reszketni. 
-Kicsit hideg van idekint, nem gondolod? 
Kurt odasétált Kitty háta mögé és elkezdte dörzsölni a vállát, hogy felmelegítse. 
-Ó, istenem...-mondta Kitty, majd hirtelen sírva fakadt. 
-Mi a baj? 
-Csak az, hogy én olyan gonoszul bántam veled, te meg úgy viselkedsz...vagyis... szóval olyan kedves vagy. 
Kurt csak rámosolyodott, majd halkan megszólalt: 
-Nem szeretek haragot tartani. 
Kitty ráhajtotta a fejét Kurt vállára és sírt, amíg el nem nyomta az álom...